2009. július 03-tól 2009. október 11-ig volt látható a Ludwig Múzeumban a Robert Capa sajtófotóit bemutató kiállítás. Valószínűleg nem véletlen, hogy a kiállítással nagyjából egyidőben jelent meg a Park Kiadónál a hazánkból nyugatra szakadt fotográfus 2. világháborús emlékeit roppant mulatságos regény formájában felvonultató művének második kiadása. Magam is a fotókiállítást övező intenzív sajtókampánynak köszönhetem, hogy megismerkedtem az eredetileg Friedmann Endre néven Budapesten született fényképész munkásságával, és rejtői stílust idéző irományával.

Bár a regény fülszövegén az olvasható, hogy "ennek a könyvnek minden eseménye és szereplője a képzelet szülötte, de van valami közük az igazsághoz is", erre a nyilatkozatra csupán azért volt szükség, mert a regényt eredetileg nem történelmi dokumentációnak, hanem forgatókönyvnek szánta. Valójában azonban a leírt események és a 2. világháború különböző helyszíneinek ismertetésén végighúzódó romantikus szál megtörtént - és vele megtörtént - momentumokat dolgoz fel. A regény nekem nagyon tetszett, mert egyrészről képes volt érzékeltetni az általa élesben, ráadásul fegyver nélkül (pusztán teleobjektívvel) átélt riasztó és félelmetes helyzetek tragédiáját, ugyanakkor mindezt olyan, szinte gyermeki könnyedséggel és humorral tudta tálalni, hogy bár az embernek összeszorul a szíve, ha belegondol hogy mit élhettek át a történet egyes szereplői, segít nekünk minden körülményben meglátni az (ön)ironikusat, a pozitívat, a mulatságosat.

Erre jó példa az a történet, mely szerint miután a D-napon az első hullámban szállt partra a szövetséges csapatokkal, hogy megörökíthesse a Normandiában történteket, miközben szinte minden bajtársa életét vesztette körülötte, sikerült több, mint száz felvételt készítenie, melyeket a sajtóirodába érkezésükkor egy tapasztalatlan fotóstanonc tönkretett azzal, hogy túlmelegítette a szárítót, és a negatívok emulziórétege ráolvadt a felületre. Mindössze 11 képet lehetett megmenteni, amelyek azután bejárták a világot és világhírre tettek szert. A sajtóban azonban, beismerni nem akarván hibájukat, úgy kommunikálták az esetet, hogy a fotós keze megremegett a tengeri akció közben, azért lettek ilyen homályosak a felvételek. A regény alcíme ("Kissé elmosódva") is erre utal - igazából nagyon sokáig bántotta Capát ez az eset, a regényben mégis pár sorban emlékszik meg az esetről, annak groteszkségét elénk tárva, és ránk hagyva a mélyebb "belegondolást".

A könyvet Capa több, mint száz fekete-fehér fotója illusztrálja, melyek beigazolják egy kritikusa állítását, miszerint Capa nem az embereket, hanem magukat az érzelmeket fényképezte. Mindenképp érdemes elolvasni!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.